Ilyen az élet a halál után? (18+)
2013. 06. 09., 9:00Kassai Tini
Kevés olyan ember akad, aki ne lenne
kíváncsi arra, hogy mi vár ránk a halál után, vagy aki ne reménykedne
abban, hogy a földi létezés elmúltával nem szűnik meg az élet. A Life.hu-n két éve nagyon szerettétek ezt a cikket.
És kevés ember akad, aki ne reménykedne abban, hogy az itt
eltöltött néhány év vagy évtized csak egy állomás, ami után izgalmas
kalandok, kihívások, feladatok vagy a béke vár ránk - mindenkinek lelki
szükségletei szerint. Vagy éppen azért, mert elfogadhatatlan a tudat,
hogy mindazok, akiket itt szeretünk egyszerre csak eltűnnek, és az a
rengeteg érzelem és energia, amely ezeknek a kapcsolatoknak a
megszerzésével, fenntartásával, gyógyításával jár, az a semmibe vész.
Esetleg elfogadhatatlan, hogy nincs többé simogatás, ölelés, bársonyosan
szép szavak.A legtöbb ember, ha a halállal kapcsolatos
veszteségeket kell pontokba szednie, szinte kivétel nélkül érzelmi
veszteségeket listáz: szerelem, szülő-gyerekek, testvérek, barátok
közötti érzelmek elvesztése az, amelyek riasztónak, el nem fogadhatónak
tűnnek. És kevésbé merül fel egy jó kocsi, nagy ház, vagy egyéb testi
szükségletek hiánya. A halál elsősorban érzelmi veszteség annak is, aki
távozik, és annak is, aki marad. Nem véletlen, hogy olyan sokan
szeretnénk valamilyen módon a folytatást.
Tény, a halál jelensége az egyetlen fix pont a születés után. Amiről
biztosan tudjuk, hogy eljön, és bár annak idejét, módját nincs
lehetőségünk előre kifürkészni. És hogy mi vár a túloldalon? Arra
vonatkozólag számtalan elképzelés él. Az egyik legizgalmasabb és talán
legelgondolkodtatóbb megfigyelés a halál utáni állapottal (hiedelmekkel,
mítoszokkal) kapcsolatban, hogy az ember számára - kultúrától
függetlenül - az az elgondolás a legfélelmetesebb, ha a semmi, ha az
érzelmek és történések nélküli űr az, ami a túloldalon leselkedik. Ennél
még az is elfogadhatóbb, ha valamilyen fájdalommal teli büntetéshez
kötött, de a megtisztulás és egy új lehetőség felé vezető létezéssel
kell szembenéznie a bűnös embernek.
Létezik élet, létezik bármi a halál után?
hirdetés
Reményekkel teli történetekkel találkozhatunk, amikor a beszámolók
azt bizonyítják, hogy a halál pillanata csak egy kapu, amely mögött
valami elképzelhetetlenül édes, békével teli világ vár mindenkire. Nincs
is olyan halálközeli élményt megtapasztalt, vagy halálból visszatért
ember, aki ne valami jóról, valami kívánatosról mesélne, aki - bár a
továbbiakban ezerszer jobban értékeli létezését - ne vágyna vissza abba a
meseszerű világba.
Mintha mindenki előtt - legyen bár ártatlan vagy
bűnökkel terhelt lélek - egy olyan csatorna nyílna meg, amely egy ennél
is szebb világba vezet. Nincsenek beszámolók arra vonatkozólag, hogy a
halálból visszatért ember fájdalommal, zord, félelmetes világgal
találkozott volna.
Mindemellett a beszámolók egymástól teljesen függetlenül
azonos elemekről számolnak be. Kapu, fény, alagút, fénylény, béke,
hatalmas, ölelő szeretet, remény. Az illető életének filmszerű
lepergése, az átélt életesemények érzelmeinek újbóli átélése,
megbékélés, a megbocsátás felemelő érzése. Annak megélése, hogy a földi
létezés csak egy pillanat, porszem a végtelen időben, hogy a meghalt, az
alagúton átlebegő ember nem akar visszatérni földi testébe, hogy
valaki, vagy valakik, akik bölcsességgel és szeretettel teli hatalommal
bírnak, visszaküldik a lelket a földre. És így tovább...
Vanda, 31 éves, informatikus
"Nagyon nehéz erről
beszélnem, mert nem is velem, hanem az akkor hatéves kisfiammal történt
a dolog. Autóbalesetünk volt, én vezettem. Mi felnőttek szinte sérülés
nélkül úsztuk meg, de Bálint kómába esett, és tudjuk, hogy volt néhány
perc, amikor nagy volt a küzdelem azért, hogy életben maradjon. A
mentőautóban újra kellett éleszteni. Egy év is eltelt a baleset után,
amikor rajzolni kezdett. Egy alagutat, szikrákat (én muslincáknak hittem
azokat), suhanó árnyakat. Amikor rákérdeztem, mik ezek, akkor mondta
el, hogy mi történt: amikor elsétált (ő ezt így hívja), akkor egy
alagúton haladt keresztül. Kérdeztem tőle, hogy félt-e, de azt mondta,
hogy nem, egy kicsit sem, sőt, nagyon erősnek érezte magát, és tudta,
hogy nincs oka félelemre. Aztán megkérdeztem, hogy hiányoztam-e neki.
Rám nézett és azt mondta: nagyon szerettelek, de tudtam, hogy nyugodtan
mehetek tovább, mert ez a szeretet velem és veled marad, és az alagút
után majd várhatok rád..."
Anna, 45 éves, könyvelő
"Epeműtétem
volt. Olyan jellegű, ami rutinbeavatkozás ma már, de altatásban kellett
végezni, nekem pedig egyszer csak leállt a szívem. Nincs rá magyarázat,
ahogy arra sem, ami utána történt: kiszálltam a testemből és láttam
felülről magam. Idegen, sápadt nő, nem is tetszett túlságosan a látvány,
de tudtam, hogy én vagyok az, értem küzdenek az orvosok éppen. Egy
ideig figyeltem, mi történik, aztán egy erő magával ragadott, ki a
műtőből, mintha a csillagok között lettem volna és mégsem, tejszerű köd
volt körülöttem és egy nyílás felé közeledtem. A nyílás sötét volt, csak
a belsejében derengett fény. És én egy pillanatra sem éreztem félelmet.
Olyan természetes érzés volt az egész. És mintha nem először lebegtem
volna már az alagútban. Azt is éreztem, hazafelé tartok, és ezen
csodálkoztam kicsit, mert közben meg azt is éreztem, hogy korai az
egész, dolgavégezetlen térek haza. Aztán hirtelen az ágyon, a saját
testemben találtam magam."
Árpád, 50 éves, műszakvezető egy autógyárban
"15
éve történt, motorbalesetem volt. Bár volt rajtam bukósisak, de a
sérüléseim nagyon súlyosak voltak. Láttam magam kívülről, összetörve, de
nem éreztem sajnálatot. Semmilyen érzelem nem fűzött ahhoz a férfihoz,
aki ott feküdt az árokparton kifacsarodott végtagokkal. Amikor a
barátaimnak meséltem mindezt, viccesen megkérdezték, hogy a tropára
tört, féléves motoromat sajnáltam-e. Nagy megkönnyebbülés lehetett
mindenkinek, mikor elmondtam, hogy nem. A tárgyak sem jelentettek
semmit.
De éreztem, hogy nem lebeghetek ott az útszélen, ezért mentem
tovább. Egy alagútban találtam magam, és láttam egy alakot magam előtt.
Mintha fényből lett volna, és vágytam arra, hogy megérintsen. A
közelemben is voltak lények, akiket nem láttam, csak éreztem, hogy ott
vannak, hogy nem bántanak, csak terelgetnek. Tudtam, hogy meghaltam.
Semmit nem sajnáltam, várakozás volt bennem, hogy találkozom a
nagymamámmal, aki előtte két évvel halt meg. De nem találkoztam más
halott emberekkel.
Aztán a fénylény, anélkül hogy megérintett
volna, elmagyarázta, hogy most még nem mehetek tovább. Csalódott voltam.
Ott akartam lenni a közelében. A mentőautóban tértem magamhoz. Keresem
az életben a szép pillanatokat, de már nem tölt el örömmel se a pénz, se
a száguldás. Lecsillapodtam, megnősültem, van egy ötéves, tündéri
kislányom."
|
Fantázia vagy valóság?
A
pozitív képekkel teli beszámolók persze reményekkel tölthetnek el
bennünket, ám néhány kutatás igyekszik megcáfolni ezeket, illetve a
beszámolóknál erősebb, tudományos alapokon nyugvó bizonyítékok után
kutatnak.
Egy elképzelés szerint például a halál utáni képek csak
hallucinációk, amelyeket az agyban fellépő oxigénhiány okoz, illetve
melyek azért születnek, mert nem vagyunk képesek szembenézni a
halálunkkal. A halálélmény pedig annyira sokkolja a szervezetet, hogy
védekező mechanizmusok lépnek fel: az idegrendszer utolsó nagy
dobásaként beindul a képzelet, és a saját agyunk az, ami vetítésbe kezd
az életenergiák utolsó szikráinak felhasználásával. Tehát önámítás az
egész, átverés.
Arra azonban nincs magyarázat, hogy a mérhetően nem
oxigénhiányos agy miért kezd lázas vetítésbe, illetve hogy egyénenként
miért nem lesz árnyaltabb, történéseiben, képszerűségében eltérőbb a
halál utáni vetítés? Miért látják ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a
"szimbólumokat"? És vajon miért számol be ugyanilyen jelenségről az az
ember is, akinek életében soha nem volt módja találkozni ezzel a
jelenséggel, vagyis nem hallott, nem olvasott, nem tanult erről (mert
kisgyerek), akinek nem áll rendelkezésére internet és televízió, és
kultúrája, neveltetése, addigi élete egészen más képek vetítését
feltételezné?
Címkék:fény, alagút, halálközeli állapot, halál, halálközeli élmény
Life.hu
Kommentáld!